Jártam már pár városban, de valami furcsa és megmagyarázhatatlan dolog miatt itt az első pillanattól otthon éreztem magam 2017-ben, és az a helyzet, hogy ez most sem sokat változott: továbbra is gond nélkül térnék haza a Cobacabana, az Ipanema vagy a Santa Teresa városrészben elképzelt otthonomba! Még akkor is, ha bizonyos dolgokban csöppet sem változott a város: még mindig az egekig érnek a kerítések, még mindig szögesdrót van a tetején, még mindig ott vannak a favellák (a Santa Maria szerintem Michael Jackson klipforgatásának és az olimpiának köszönhetően lett, illetve válik szépen lassan az abszolút ‘no go zónából’ ‘csak ésszel!’ zónává, cikk róla itt) és még mindig teli van a város jövőtelen, a járdákon élő férfival és nővel, akik a jelenlegi politikának köszönhetően álmodni sem tudnak arról, hogy valaha valaki is megoldja azt a hihetetlen szociális-válságot, amit mi Európában el sem tudunk képzelni, mert ehhez képest a Blaha hajléktalan helyzete bakfitty és királyi palota!

Igen, itt az a bizonyos olló már akkorára nyílt, hogy az szinte vonalzó, és amikor elhagyjuk a várost és szembesülünk a gettókkal, ismét halat adhatunk az égnek, hogy Európába születtünk fehér férfinak és nőnek.

Bár most nem fotóztam agyon magam, hiszen korábban már 3 albumot töltöttem meg a képekkel, így is akadt 41, amit kiszedtem abból a néhány százból, ami óhatatlanul is a telefonom memóriájára került. Mert Rio-t nem lehet eléggé és elégszer lefényképezni, mindig történik valami:

Érkezésünk másnapján például egy hatalmas Bolsonario tüntetés, melyen megtelt nemzeti színekbe öltözött emberekkel a Copacabana és gyakorlatilag moccanni sem lehetett a 2x3 sávnyi úttesten, amit zseniális módon minden délelőtt egyirányúsítanak a város felé, így aki itt fog megszállni, vagy strandolni, ne lepődjön meg, ha jobbra is nézni kell, amikor elvileg csak balról járnának autók! Az egész lényege az, hogy rájöttek, mennyire nincs kihasználva a 3 sáv a délelőtti órákban, hiszen mindenki befele hajt, ezért nemes egyszerűséggel átadták az az irányba közlekedőknek, ezzel is csökkentve a dugók számát és hosszát!

Ősz van, így a napi három póló csere (szerencsére) csak az emlékeimben jelent meg, ráadásul az óceán sem az a hőmérsékletű itt, mint ami anno volt, így a városnézés kapta a nagyobb hangsúlyt ebben a nettó négy napban, amit a szamba városában töltöttünk. Hétfőn a Föld harmadik legnagyobb lakott területén belül található erdejében, a Tijuca-ban tettünk egy nem nagyon megterhelő túrát: a vezetett programon 2 vagy 3 hegyet másztunk meg (igazából már totál elvesztettük a fonalat, hiszen végig fel vagy le haladtunk) de a lényeg, hogy imádtam ebben a sűrű és sokszor átláthatatlan esőerdőben sétálni! Elvileg számos majom, tukán és teknős él itt, mi azonban egyet sem láttunk ezek közül az arra dedikált részen, majmot is csak véletlen szúrtam ki már az autóban ülve - szerencsére a túravezetőnk is nyitott volt a megtekintésre, így gyorsan félre húzódott, így mindnyájan elkészíthettük a sztárfotókat róluk!

Másnap a morrókat hódítottuk meg - ez egy tengerész kifejezés azokra a nagyon magas, gömbölyded, most már csupasz kvarc vagy gránit hegyekre, mint pl. a Corcovado és a Cukorsüveg-hegyek. Előbbi az 1931-ben felavatott, 700 tonna súlyú 30 méter magas Megváltó Krisztus Szobrának ad helyet, utóbbi pedig pont ezzel áll szemben és zseniális kilátás tárul elénk a Copacabana-ra és a városra. A Cristo Rendedor-hoz évente közel kétmillió ember látogat el, kisvasúttal jutunk el hozzá a központból, a vonat 20 percenként indul. Ha ott vagytok, az állomás mellett üljetek be a tér túloldalán a pékségbe, nagyon ász a csirkés-sajtkrémes és nutellás empanadajuk! A kilátó teraszon természetesen mindig tömeg és tiszta időben zseniális kilátás vár ránk! Na meg majmócák, akik annyira imádnivalóak, még az amúgy totál para fejükkel is!

A Cukorsüveg-hegy 1697-ig egy 130 millió évvel ezelőtt kialakult önálló sziget volt, ám ekkor a területet feltöltötték és a félszigethez csatolták. Mára a város tipikus jelképe, mely nem hiányzik egyetlen képeslap vagy hütőmágnes elejéről sem! A csúcsra két felvonóval jutunk el és páratlan naplementében gyönyörködhetünk. Nem mondom, hogy nincs rohadtul túlárazva (a Krisztus szobor belépő+vonatjegy kétszerese/fő) mégis a második leglátogatottabb helyszíne Rio-nak, ami az olimpia előtt inkább volt látogatásra nem javasolt helye a földnek, mintsem közkedvelt turisztikai helyszín. Ma ami feltűnt: míg 7 évvel ezelőtt ha meglátta valaki, hogy a mobil a kezünkben van, azonnal szólt, hogy tegyük el, mert kirabolnak miatta, manapság minden második ember gond nélkül használja, akár csak a világ közepén (nálunk). Ami azonban sokkal kevésbé tetszik, hogy este 6kor lemegy a nap és valahogy kihal a város.

Oké, igen, szilveszter idején voltam, de akkor is, amikor Latin-Amerikára gondolunk, nem az az első, ami eszünkbe jut, hogy buli az élet? És amikor itt jártam, tényleg az is volt: szinte minden sarkon szólt a zene, táncoltak és énekeltek az emberek, most pedig néha mintha egy szellemvárosban lettünk volna és a guide-ok szerint is inkább csak hétvégén van buli. Ez eléggé kiábrándító volt. A Cukorsüvegen találkoztunk egy magyar sráccal, aki már egy hónapja van Dél-Amerikában és mondta, hogy Kolumbiában sokkal inkább van élet, mint itt. Nos, elgondolkodtató desztináció az őszre

Az utolsó teljes napunkra két free walking tour-ra is beneveztünk. Az egyik a Business negyedben és Lapa városrészben, míg a másik Santa Teresa-ban vezetett körbe minket. Mindkettő a híres piros csempés lépcsőnél ért véget, így kétszer is le tudtam ellenőrizni, hogy valóban nincs Tenerifés csempe, csak Gran Canaria, ami részben a mostani otthonunkhoz köt, na megy egy Magyarország, amivel azért lőttünk egy-egy képet! A központban, amit az itt élő őslakosok miatt Carioca-nak hívnak (ezt a területfoglaló fehér emberre használták ők) inkább a város történelmét ismertük meg, megfűszerezve az 1894-ben megnyitott pékséggel, melynek neve Confeitaria Colombo és nem csak a csodás francia sikkessége miatt híres, hanem azért is, mert ez volt az első hely, ahol a hölgyek is leülhettek fogyasztani és itt építették meg a város első liftjét is. Az enteriőr szinte semmit sem változott, így az épület felér egy múzeummal is! Santa Teresa pedig a sárga villamosról híres, ami ugyanannyira lett Rio jelképe, mint a Jézus szobor. A városnegyedek közötti harcot/különbséget szolgáltatott lerombolni, ami azt hiszem, elég jól sikerült is: a korábban luxus negyedként funckionáló Santa Teresa mára már egy mindenki által elérhető városrész lett - és a Lapa is felkapaszkodott a putris-gettós jellegéből egy helyi középosztály szintre.

Az éttermekben az árak nagyon barátiak, ha vacsorát keresünk, 5-12 € átlag árat fizettünk egy főre az ételre és a mindig kötelező carphirina-ra. Ami meglepő volt, hogy egy-egy reggeli is ugyanennyibe került és bár mi hatalmas kultuszt adunk a brazil kávénak, annyira mégsem elterjedt ott abban a formában, mint nálunk, sok helyen egy rendes kv főző sem volt, ráadásul a reptereken keresni kellett a nesscaffe szörnyűségek között a valódi kvfőzőket! (Lehet, hogy ugyanaz van, mint a Himalája só esetében, amit a világon mindenhol agyon hypeolnak, de Nepálban még csak utalást és arra hasonlító terméket sem láttunk sehol? )

Amikor elmentünk, Rio sírt. Délelőtt ugyan megúsztuk eső nélkül, de amikor Angival elváltak útjaink, és elhagytuk a várost a szerintem Brazília egyik legszebb falva felé, már végig szakadt az eső. És hát igen, kicsit nekünk is megszakadt a szívünk, még akkor is, ha a nyaralás tervezésekor pont én kértem, hogy ne Rio legyen a központi elem, mert annyi látnivaló van még az országban, elég lesz itt 3-4 nap is. Hát elég is, meg nem is, de az tény, hogy valahogy maradtam volna még.

Ma már 184 km-rel délebbre ébredtünk és azt hiszem, most már tudom, hol fogok nyugdíjas lenni! Ezt azonban csak egy következő posztban mutatom be!