A Föld túloldala nincs közel - ezt már párszor megtapasztaltam, na meg a Kanáriról is nettó szívás eljutni bárhová: elsőként fel kell menni Európa egyik pontjára (én most Barcelonával kezdtem) majd onnan eljutni az akciós repjegy induló állomására (ami jelen esetben Milánó volt) - na és itt kezdődik el az út maga, amire eredetileg beneveztünk. Sharjah-i (Dubai) átszállással hajnali 3:30-kor landoltunk a Sri lankai főváros, Colombo melletti nemzetközi repülőtéren, így az érkezésünk első napja a szállás elfoglalása, és a jetlag okozta fáradtság leküzdéséről szólt. Délig alvás, majd jött értünk a sofőrünk, Jayantha, hogy helyi SIM kártyát hozzon, és elvigyen egy-két helyre minket.
Az utunk során egy helyi utazási iroda sofőr szolgáltatását vettük igénybe: a landolástól a hazaútig itt van velünk és egy általunk (na jó, a valósághűség megtartása érdekében: Angi által) kiegészített itinery alapján visz körbe minket a Tenerifénél 32-szer nagyobb szigeten. Indiában már megtapasztaltuk a saját sofőr kényelmét, itt meg fel sem merült, hogy mi magunk vezessünk: angol gyarmat volt, az egyik nehezítő tényező, hogy a rossz oldalon mennek a dolgok, a másik meg, hogy azért elég messze áll a vezetési stílusuk a mi nyugodt európai szokásainkhoz mérve. Ugyan nem olyan vészes, mint Indiában volt, azért a “záróvonalon át - beláthatatlan kanyarban előzni”, na meg az ”akkor is kielőzlek, ha tetszik, ha nem” hozzáállás ad egy alapot az úton tartózkodásnak. Minden esetre meglepő, hogy a kocsik milyen jó állapotban vannak, pedig azért az egy autó széles, de két irányú sávokon van, hogy szinte puszilkodik a két kaszni!
No de vissza Negombo-ba, a reptér környékére, ahol pénzváltást követően a halpiacra vitt el minket Jayantha. Miután az éves halfogyasztásom a nullához közelít, na meg az előzőleg megnézett videók kommentjei, miszerint: “szerencsés a néző, hogy a kamera nem vesz szagokat” annyira nem hozott lázba az ötlet, de aztán pozitív csalódás: délután már elég enyhe a bűz a Lellama-n, és igazából a vásár sem akkora, hogy órákba teljen a part menti oldalára érni, ahol a szárított halacskák vannak, így abszolút abszolválható volt a program. De hidd el nekem, kedves olvasó, ha reggel mész, a frissen fogott tengeri élővilág változatossága és szagossága az általunk tapasztaltnak legalább a 30-szorosa, ugyanis ez a sziget leg-leg-legnagyobb halat árusító helyszíne! Miután az energia szintünk konkrétan a halas ételek szeretetének szintjével vetélkedett, a nap második részére a strandot terveztük be: ez egy aranysárga homokos partszakasz, ahol helyit max mint kiszolgáló személyzet vagy pecás láttunk. Nem mondom, hogy ez éltetem legszebb strandja, de az fura, hogy ott van egy 150 ezres település, ahol a lakók le se kakilják, hogy van egy óceánjuk amúgy!
Így hát mentünk a kihalt, de azért kóbor kutyákkal rendesen ellátott strandon, ahol az összes báros azonnal ránk ugrott, hogy hátha nála fogsz egy arrakot (a kókuszpálma virágából készült 30-50 fokos ital) vagy ebéd-vacsit enni! Előbbi kísértésnek engedtünk a velünk szemben lebukó nap látványa mellett, utóbbira viszont egy, a parttól beljebb található helyet választottunk, ahol az árak is jelentősen mérsékeltebbek.
Közben persze felküldtem a drónt, amit egy random kutya élete legfrankóbb játékának gondolt, követte is, amíg csak bírta, én meg egy merő stressz voltam, hogy na akkor ezt most hogy hozom le? Végül persze túl jártam a kutya eszén: míg Angi elterelte a figyelmét, arrébb szálltam vele, ahol már se nem hallja, se nem látja és kényelmesen le tudtam szedni. Itt már csak a varjaktól kellett félnem, de azok szerencsére le se sz.ták, problem solved, szuper légi felvételeim vannak tehát a partról, ahol puha a homok, néha büdi szag terjeng és amikor lemegy a nap, már a helyiek is elkezdenek lézengeni. (Megállapítottuk Angival, hogy valszeg’ szégyenlősek. Vagy fáznak. Vagy csak szimplán utálják az Indiai-óceánt.)
Másnap a Wilpattu Nemzeti Park felé vettük az irányt: a szállástól kb. két órára található erdős területen számos állattal futhatunk össze, ha szerencsénk van. Nos nekünk volt is meg nem is: az eső szinte végig szakadt, mi pedig hármasban zötykölődtünk hátul, míg a kátyús-pocsolyás-már-már-minitavas úton hasított a jeepünk. Az tagadhatatlan, hogy már az első percekben hatalmas szerencsénk volt egy éppen arra bandukoló elefánttal, aztán jöttek az őzikék, a szabadon élő pávák, a Sri Lankai Lóri aranyos kis zöld madárka, bölények és nagy indiai szarvascsőrű madár, aminek totál furi a csőr szerkezete! A park amúgy az 1317 km²-ével az ország legnagyobb nemzeti parkja, melyben több, mint 60 tó található a sűrű lombhullatókból és bozótosokból álló erdőben, ahol még leopárdok is élnek! A park a polgárháború miatt a 80-as években bezárt és csak 2010-ben nyitott ki ismét. A belépő 25€, a jeep sofőrrel pedig újabb 30€ körül jön ki, így kimondottan turistákra szabott árral adják a négy órás programot.
Másnap a Polonnaruwa régészeti helyszín felfedezésével kezdtünk, mely a sziget legfontosabb történelmi és kulturális helyszíne. Az 1982 óta UNESCO Világörökség részeként bejegyzett területet egy nap is kevés lenne teljesen bejárni, így hatalmas segítség volt nekünk, hogy a sofőrünk rutinosan tudta, hogy mit melyik állomás után keressünk fel, így lecsökkentve a végeláthatatlan területen történő bolyongás idejét. Főleg, hogy baráti 39°C és 76%-os páratartalom mellett azért nem annyira szexi a 10-13. századi romok között sétálni. A gyönyörűen és részletgazdagon megfaragott épületek a Chola-dinasztia és a Szinhala királyok uralma alatt készült el, a Buddha szobrok jelentős része azonban, akár csak Indonéziában, egy korábbi vallási háború idején fejüket vesztett bábukká rongálódtak, vagy az idő vas foga kezdte ki őket. Így tehát nem meglepő, hogy ami megmaradt, azt tetőkkel és minden lehetséges módon védik, hogy a következő generáció is élvezhesse a látványukat! A város virágkorát a nagy király, Parakramabahu I. (1153–1186) alatt élte, majd a főváros áthelyezését követően szépen lassan elnéptelenedett a terület. A parkba ismételten elég borsos belépőt szednek (30USD fejenként), látványra pedig sok helyen a Jawa-szigeteki Borubudurra hajaz, inkább vöröses-téglás kiadásban!
A nap második felét a sziget szent hegyével, a Sigiriya-val szemben, a Pidurangala tetején töltöttük. Azért választottuk ez utóbbit, mert a Sigiriya a leírások és a videók alapján olyan élvezhetetlenül turistás lett, hogy mindenre vágytunk, csak erre nem. Nos így jött a szemközti oldal, ahonnan abszolút csodálatos rálátás van a légvonalban 880 méterre található ősi erődítményt és királyi palotát tartó 200 méteres hegyre! És ez a távolság pont tökéletes volt ahhoz, hogy drónci se sírjon a táv miatt: olyan páratlan felvételeket tudtam csinálni róla, amire a helyszínen esélyünk sem lenne! Na de mi is ez a hely? 1982 óta UNESCO, 477-495 között Kasyapa király által építtetett erőd, ahová a féltestvére elől menekült el, amiért élve befalaztatta közös apjukat, amiért ő nem adta ki a kincseinek rejtekhelyét. Kisyapa ellen támadást szervezett testvére, Moggallana, majd mikor az árulással királlyá vált fiú rájött, hogy senki sem támogatja, saját nyakát átvágva tett pontot a mondat végére. Azóta Sigiriya a hatalom áráról, árulásról és bűnhődésről szól, amely a mai napig hatással van a helyi folklórra és kultúrára.
Na de hogy kerültünk ezzel szemben? Izzadva!
Ugyanis a Pidurangala 199 méter magas csúcsára nem csak egy valag egyenetlen lépcső vezet, de a végén meredek és magas sziklák megmászását is be kell vállalnunk. Itt szó szerint felkapaszkodtunk, lefelé pedig seggen ülve ereszkedtünk alá, de a látvány valami eszméletlen mind a szent hegyre, mint a környezetre! Nincs tömeg és az előbbi 30USD-s belépőjével szemben nem érte el a 3€-t ide a jegy. (Az útról egy videó a kommentek között.)
A terv az volt, hogy innen nézzük meg a naplementét, de azt ellopták a felhők, így végül vak sötétben értünk le a parkolóba, ahol külön helyi és turista wc áll a látogatók részére. Innen mentünk haza a lombkoronára épült szállásunkhoz, amit pár napja posztoltam ki.
Folyt köv buddhista templomokkal, vonatozással, elefántokkal és minden további élménnyel